Jó volt ez a nyár. Új élmények, sok mosoly, valahogy teljes volt. Hosszú idő óta először nem éreztem úgy a nyár végén, hogy hiányérzetem van.
Egy napon, mikor gondolataim csak úgy kuszán kalandoztak, valahonnan előbújt egy régi, elfeledettnek hitt emlék. Ez meg honnan jött? És hogyhogy pont most? Aztán éjszaka átgondoltam a dolgot. Nézegettem a Facebbook-on egykor oly fontos emberek oldalait. Kíváncsi voltam rá, hogy milyen emlékeket idéznek fel. Vajon felidéznek-e egyáltalán bárminemű emléket. És előjöttek. Nem úgy, mint néha olvasom, nem rohantak meg az emlékek. Épp csak felvillant néhány.
Azt hisszük, ha eljön az óra, mely elhozza a búcsút, akkor minden véget ér. Legalább is ezt szeretné legalább az egyik fél. Felejteni. Mindent. Azonnal. De tudat alatt tudjuk, hogy a búcsúval nem ér véget a szerelem, nem törlődik ki az a sok érzelem, amit megéltünk.
Az ember másképp működik. A másik messze van már, mégis örökké bennünk él. Már szinte évek teltek el, és a semmiből elő- előjön egy-egy emlék. Egy pillanat, egy illat, egy mozdulat, egy mosoly….
Miért jött elő ez a rég elfelejtett emlék? Azt hiszem, ezeknek az emlékeknek szerepük van. Emlékeztetnek. Emlékeztetnek jóra, rosszra, álmokra, sikerekre, hibákra, célokra, …
„Engem nem lehet elfelejteni”, szól a dal. És valóban nem. De miért is kéne…
Jól vagyok és pont... 