Ne várj tovább – törődj a szeretteiddel, törődj másokkal

Ma találtam néhány gondolatot itt a wordpressen idézőnél Gabriel García Márqueztől.

Senkinek sem biztos a holnapja, sem öregnek, sem fiatalnak. Lehet, hogy ma látod utoljára azokat, akiket szeretsz. Ezért ne várj tovább, mert sajnálni fogod a napot, amikor nem jutott időd egy mosolyra, egy ölelésre…. Tartsd magad közelében azokat, akik neked a legfontosabbak és súgd a fülükbe, mekkora szükséged van rájuk. Bánj velük jól. Jusson időd arra, hogy azt mondd nekik, sajnálom, bocsáss meg, kérlek, köszönöm….. Mondd ki a szerelmes szavakat…. A szavakat…. Mert senki sem fog emlékezni rád a titkos gondolataidért…

Azt hiszem, ezeket a gondolatokat ezerszer hallottuk már az idősebbektől…

Amikor az ember fiatal, nem érti miről papolnak neki. Aztán ahogy felnő, és először megéli, hogy már nem tudja elmondani valakinek, mennyire szereti, akkor, csak akkor kezdi megérteni, miről is beszéltek neki korábban.
Ekkor megfogadja, hogy mostantól majd igazán törődik a szeretteivel. És így is lesz. Ideig-óráig. Aztán jön az élet őrült taposómalma, mókuskereke, és szépen lassan visszaáll az eredeti rend. Míg valaki megint elmegy…
De akkor aztán tényleg megfogadja…

Szánsz időt a szüleidre?

A normális szülők (szerintem a szülők többsége ilyen) gondoskodnak gyermekeikről születésüktől, csecsemőkoruktól kezdve, a gyermekéveiken át egészen a kamaszkoruk végéig, felnőttkoruk elejéig. Sőt, még utána is, miután a gyerekek felnőnek, és családot alapítanak féltő, szerető figyelmükkel kísérik, támogatják és vezetik őket ahol és amennyire tudják (és amennyire a gyerekek hagyják). A jó szülők nem hagyják magukra a már felnőtt, önálló gyermekeiket sem.

Egy nemrég a Facebookon megosztott kép (lásd fent) miatt kisebb eszmecsere alakult ki egy szűk csoportban arról, hogy tartozunk-e és mivel a szüleinknek. Azóta is motoszkál a fejemben ez a kérdés.

Számomra nagyon furcsa, ha azt látom, hogy valaki elhanyagolja a szüleit. Azt pedig különösen nem értem, amikor felnőtt emberek élősködnek a szüleiken, az ő pénzüket verik el, ahelyett, hogy ők nyújtanának támogatást. Sokat gondolkoztam, hogy mi lehet ennek az oka. Azt hiszem, az egyre nagyobb emberi önzés (nekem minden jár), és a tisztelet hiánya vezetett ide. Mára az emberek egymás iránti tiszteletének csak a nyomai maradtak. És ez igaz a szülőkkel szembeni tiszteletre is. Néha, amikor hallom, hogy egyes emberek hogyan beszélnek a szüleikkel, a bicska kinyílik a zsebemben. A tisztelet hiánya, és az egyre nagyobb önzés miatt egyre kevésbé tudunk szeretni, és egyre kevésbé vagyunk képesek hálásnak lenni.

Állítólag hazánk egy keresztény erkölcsök mentén szerveződő ország. És arról az alap parancsolatról, hogy „Tiszteld apádat és anyádat” valahogy sokan elfelejtkeznek.

A szülők, különösen az idős szülők tisztelete magában foglalja, hogy megóvjuk őket a gondoktól, és gondoskodunk róluk anyagilag (is), amikor rászorulnak, amikor ránk szorulnak. Szerintem a gyermekeknek igen is van felelőssége, kötelessége a szüleik iránt.

Ha az ember szereti a szüleit és lekötelezve, hálásnak érezi magát neki, amiért életet, otthont, ételt, ruhát és nevelést adtak neki. akkor ez a szeretet, tisztelet, lekötelezettség, hála arra fogja indítani, hogy gondoskodjunk idősödő szüleinkről, bármilyen nehézséggel jár is.

De amikor gondoskodásról beszélek, nem csak az anyagi gondoskodásról beszélek, hanem az érzelmi, szellemi gondoskodásról is. Sőt, sokszor ezek még fontosabbak. Van, amikor a szülő anyagilag képes ellátni magát, viszont az érzelmi gondoskodás hiányzik. Soha ne becsüld alá annak hasznát, ha meglátogatsz egy idős szülőt, ha időt szánsz rá, hogy egy kicsit beszélgess vele.

Tudom,hogy a szülőtartás a mai családjogban is létező kategória. Ha a szülő rászorult, magát eltartani nem tudja, kérhet a bíróságtól viszonzott tartást. De a magukra hagyott szülők nagy része ezt nem kéri, mert szégyelli a helyzetét. És ha egy gyerek odáig jut, hogy bíróságtól kell kérni, hogy törődjön a szüleivel, mert magától ezt nem teszi meg, azt én nem sokra tartom.

Továbbra is jól vagyok és pont

U.i.: Ma felhívtad a szüleidet?

Bár csak veled lehetmék…

Aki szeretne veled lenni..szakít rád időt!

Megbocsátás 2.0

Egy korábbi bejegyzésemben a megbocsátással foglalkoztam.

Tudsz bocsánatot kérni? És megbocsátani? 2012. május 30. ( https://jolvagyokespont.wordpress.com/2012/05/30/tudsz-bocsanatot-kerni-es-megbocsatani/ )

Egy barátom most olvasta a gondolataimat. Őt nagyon megbántották, és a sebei még nagyon mélyek. Ő azt mondta, hogy a megbocsátással ő megalázkodik, behódol annak, aki őt bántotta. Ha megbocsát, akkor a másik elvárhatja tőle, hogy felejtse el a fájdalmakat.

Elég furcsa gondolat, és szerintem fogalmak keveredtek össze benne.

Szerintem nyilvánvaló, hogy a megbocsátás nem mossa el a fájdalmakat. Nem jelenti azt, hogy behódolunk az “ellenfélnek”, vagy megalázkodunk előtte. A megbocsátás valami más. A megbocsátás büszkeség.  Egy büszke cselekedet Meghunyászkodó ember nem tud megbocsátani. Aki megbocsát, az fölülemelkedik kavargó érzelmeinek zűrzavarán. Ha megbocsátunk, az olyan, mint amikor kibukkan a fejünk a víz alól, vagy mint amikor kilépünk a sötétségből a fényre. Attól még tudjuk, milyen a sötét, és milyen levegő nélkül a víz alatt lenni, de megkönnyebbülünk. Érzem, hogy sántít kicsit a hasonlat, de talán érthető mire gondoltam.

Azt hiszem, aki igazán szeret, az meg tud bocsátani, mert minden sérelem ellenére is látja a másikban a jót. Azt, amit szeret(ett) benne.

És még valami. A megbocsájtás mindig a saját magam számára a legfontosabb, hiszen borzalmas egy életet leélni haraggal, gyűlölködéssel a szívedben.

A hullámzó érzelmű férfi típus (by Bolygóhollandi)

Egy fórumon Bolygóhollandi jó leírást adott egy férfi típusról. Azt gondolom, érdemes elolvasni.

Ez a férfi típus, “ahogy én szoktam volt nevezni – “hullámzó érzelmekkel” rendelkezik.

Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy amikor együtt van a nővel, “fullosan” mindent nyújt és mindent elvár – azaz nem csupán a szex jó vele, az együtt töltött idő érzelmekben is gazdag. Pont úgy viselkedik (úgy is érez!) a pasi (az együtt töltött idő alatt!), mint amikor a filmekben látjuk a főhőst, ahogy a gyertyafényes vacsora felett a nő szemébe réved és a soha nem múló szerelem ígéretét kelti.

Nem hazudik, csakugyan így is érez – csak megtéveszti a nőt, mert az egész csak és kizárólag azokra az időkre korlátozódik, amikor vagy együtt van a nővel, vagy csuppán vágyakozik utána.

Ilyenkor jön nap 100 SMS, két tucat telefon, sőhajok, miegyéb.

Aztán amikor épp nem kell a nő – mert valamivel jól elvan (saját családdal, barátokkal, munkával, hobbival, miegyébbel), akkor eszébe sem jut.

Sok nő – főleg akik szerelmesek, és így minden tevékenységükben, minden pillanatukban velük van a szerelmük – el sem tudja képzelni, mennyire elfelejtődnek, ha a pasinak épp más játékszere van, ami az adott pillanatban igazán érdekli.

Az a baj ezzel a pasi-fajtával, hogy még csak azt sem lehet mondani, hogy készakarva, előre megfontolt szándékkal téveszti meg a nőt; amikor vele van ugyanis, akkor a csillagot is lehozza az géről és nem csak a test kell neki, hanem az “teljes életérzés” – amit nem lehet állandósítani, de ez a típus megkísérli.

Az eredmény rendszerint az, hogy a “szeremes nő”, nem érti, hogy lehetésges, hogy két napja még érezhetően imádták, de azóta fel sem hívják….és ersze a rutintalanabbak várakoznak tovább..állandóan várakoznak…és minden morzsának örülnek, amikor a pasi újra előkerül…”