Annyira megbántottuk egymást, olyan pusztítást végeztünk lelkileg egymásban, és mégis…
Kíváncsi vagyok, hogy mi van vele, megnézem a Facebookon az üzenőfalát, ha találkozunk, megnézem hogyan öltözik, figyelem, hogy milyen az illata, stb.
Ma annyira nagyon jól nézett ki. Néha rajta is felejtettem a szemem. Meg azon járt az eszem, hogy mi járhat az ő fejében.
Nem igazán értem, hogy ha már mindkettőnknek más élete van, és tudom, hogy nem akarok tőle semmit, akkor miért foglalkozom vele még mindig. Tudom, hogy nem kezdeném újta. Bár sokszor eszembe jut, sokszor jönnek elő az emlékek, ennek ellenére érzelmileg nem vágyom már rá, mint társra, szeretőre, barátnőre. És nem mellesleg észzel is tudom, hogy ebből jól kijönni nem lehetne. Már az eddigi pusztítás is borzalmas volt, egy következőbe bele sem merek gondolni.
És nyilván (vagy nem nyilván) nem tudok rá közömbösen gondolni, de nincs már meg a rózsaszín köd, amitől korábban nem láttam a hibáit. Mondjuk sokan segítenek észrevenni a hibáit. Ennek ellenére ami jó benne, azt még mindig látom, észre veszem.
Normális dolog, hogy nem akarok tőle semmit, de mégis szeretném tudni mi van vele? Van ennek értelme? Csak akaraterő kérdése lenne az egész?
Az is eszembe jutott, hogy ez valamilyen önzés lehet, vagy uralkodási vágy. De ezt ma már nem fejtem meg.
Jól vagyok és pont... 