Ma találtam egy blogot, NeMo blogját, sok érdekes gondolattal. Az egyik napi bejegyzésének címe, Nincs kedvem…
Mi történik, ha mint orvos azt mondja, hogy nincs kedve? És ha mint családanyának jut eszébe, most nincs kedve?
Az jutott eszembe, mi van, amikor férjként/feleségként mondjuk, hogy nincs kedvünk. Persze nem arra gondolok, amikor egyszer-egyszer nincs kedvünk, hanem amikor már gyakran válaszoljuk a párunknak, hogy nincs kedvünk.
Nincs kedvünk, mert fáradtak vagyunk, nincs kedvünk mert rossz volt a hetünk a munkahelyen, nincs kedvünk, mert a másik megbántott, és külonben is ezt meg azt csinálta, mondta, gondolta. Aztán legközelebb sincs kedvünk, valami más miatt. De jajj a feleségünknek/férjünknek, ha neki nincs kedve. Mégis mit képzel? Hát még erre sem képes? Na majd leközelebb nekem sem lesz kedvem…
És fel sem tűnik, de egy idő után a kötelező programok kivételével semmit nem csinálunk együtt.
Mintha a műkorcsolyában a páros csak a kötelező táncokat táncolná el, a szabadon választottat nem. Mert az egyiküknek nincs hozzá kedve. (Egy idő után aztán már egyiküknek sincs.) Pont a jobbik részét, pont az egyedit hagynák ki, azt amelyik színt visz a az életükbe. És nem mellesleg kiesnének a versenyből, mint ahogy a páros is kiesik…
Nagyon igaza van NeMo-nak. Ideje lenne, hogy újra megtanuljuk, nem mások szidásával lehet előbbre vinni valamit, hanem mindazzal, amit magunk hozzá tudunk tenni, ha mégoly kevés is, amire képesek vagyunk!
A házasságunk, a magánéletünk sem jön rendbe, és boldogok sem leszünk, ha csak a párunkat tesszük meg minden baj forrásának. Ezzel nem visszük előre az életünket. Tudom, hogy elcsépelt, de az életben semmi nincs ingyen. Csak akkor tudunk előre mozdulni, ha a kerülő utak, félmegoldások helyett végre nekigyűrkőzünk, és odatesszük magunkat, beleölünk sok-sok kemény munkát az életünkbe.
NeMo blogja: http://nemoblogja.blogspot.com
Jól vagyok és pont... 