Sokszor hallani „bölcs” tanácsként: „Soha ne kérj bocsánatot!”. Pedig a bocsánatkérésnek nagyon is fontos szerepe van, vagy lenne az életünkben. A bocsánatkérés célja leginkább konfliktusrendezés. A társadalomban elfogadott emberi és erkölcsi normáinknak -már ha még létezik ilyen-megfelelő konfliktuskezelés.
Persze a bocsánatkérés, mellyel, ha jól belegondolunk, saját hibánkat ismerjük el, finoman szólva nem könnyű feladat, sőt az emberek többségének inkább piszok nehéz.
És van valami, ami legalább ilyen fontos, ami szintén része kell(ene), hogy legyen egy egészséges társadalom konfliktuskezelésének. A megbocsátás.
Mivel keresztény környezetben, keresztény kultúrkörben szocializálódunk, unos-untalan hallunk a megbocsátás fontosságáról. De valamiért még sem érezzük a megbocsátás fontosságát, annak tényleges súlyát.
Persze nehéz megbocsátani, feledni a sérelmeket. Ha a bocsánatkérés nem könnyű feladat, hát akkor a megbocsátás, a vélt, vagy valós sérelmen való felülemelkedés talán még nehezebb.
De ha boldog, békés életre vágyunk, akkor elengedhetetlen az egymással való megbékélés. Az, hogy egyrészt elismerjük hibáikat és bocsánatot is kérjünk az egymás iránt elkövetett vétkeinkért, másrészt viszont megtanuljunk túllépni a múltbéli sérelmeiken.
A szörnyű az, hogy nem csak a munkahelyünkön nem gyakoroljuk a bocsánatkérésre és megbocsátásra alapuló problémakezelést, de a baráti körünkben, sőt a saját családunkban sem.
Szomorú. Legalább a saját családunkban meg kéne próbálni. Vajon mitől félünk? Hogy ha elismerjük a hibánkat, akkor már nem leszünk az a tökéletes lény a másik ember szemében? De hát senki sem tökéletes… . Mégis ki előtt vállaljuk fel önmagunkat, ha a szeretteink előtt nem? Mellesleg a családunk pontosan tudja, hogy milyenek vagyunk. És láss csodát, ennek ellenére szeretnek. Szóval nincs mit és miért rejtegetnünk. Azt hiszem, ennek a viselkedésnek nagy szerepe van abban, hogy olyan sok kapcsolat fut zátonyra.
Szóval bocsánatkérés, megbocsátás, konfliktuskezelés…
Lehet, hogy egy próbát legalább a családunkban megérne. Mit veszíthetünk. Persze nehéz lesz, piszok nehéz, hiszen nem tudjuk, hogyan kell ezt őszintén csinálni. De annyi fölösleges dologra pazarolunk el energiát. Egy részét átcsoportosítva talán el lehet érni némi sikert.
Úgyhogy próbaképpen a „projekt” így nézne ki:
- Elismerjük hibáikat
- Bocsánatot kérjünk az egymás iránt elkövetett vétkeinkért
- Megbocsátunk, túllépünk a múltbéli sérelmeiken
- Innentől a jövőre összpontosítunk.
Aztán ha megy, végre elmondhatjuk, hogy jól vagyok, és pont …
U.i.: Ha valaki azt gondolná, hogy a bocsánatkérés és a megbocsátás csak valami keresztény marhaság, ami nem fontos, akkor csak annyit jegyeznék meg, hogy ezt pszichológusok is fontosnak tartják. Ateisták is. Ha jól emlékszem, a Csernus írta valahol, hogy reméli, hogy egyre több olyan szülő lesz, aki képes gyermekétől bocsánatot kérni, ha hibázott, így a gyermeke is látja, hogy a szülei is emberből vannak. Szerintem igaza van. Nem mellesleg az ilyen szülők ezzel megtanítanák a gyereknek a bocsánatkérés (és megbocsátás) mikéntjét, megtanítanák a gyermeket konfliktust kezelni.
Jól vagyok és pont... 