Aki szeretne veled lenni..szakít rád időt!
Posts Tagged ‘Kapcsolat’
Megbocsátás 2.0
2012. október 4.
Egy korábbi bejegyzésemben a megbocsátással foglalkoztam.
Tudsz bocsánatot kérni? És megbocsátani? 2012. május 30. ( https://jolvagyokespont.wordpress.com/2012/05/30/tudsz-bocsanatot-kerni-es-megbocsatani/ )
Egy barátom most olvasta a gondolataimat. Őt nagyon megbántották, és a sebei még nagyon mélyek. Ő azt mondta, hogy a megbocsátással ő megalázkodik, behódol annak, aki őt bántotta. Ha megbocsát, akkor a másik elvárhatja tőle, hogy felejtse el a fájdalmakat.
Elég furcsa gondolat, és szerintem fogalmak keveredtek össze benne.
Szerintem nyilvánvaló, hogy a megbocsátás nem mossa el a fájdalmakat. Nem jelenti azt, hogy behódolunk az “ellenfélnek”, vagy megalázkodunk előtte. A megbocsátás valami más. A megbocsátás büszkeség. Egy büszke cselekedet Meghunyászkodó ember nem tud megbocsátani. Aki megbocsát, az fölülemelkedik kavargó érzelmeinek zűrzavarán. Ha megbocsátunk, az olyan, mint amikor kibukkan a fejünk a víz alól, vagy mint amikor kilépünk a sötétségből a fényre. Attól még tudjuk, milyen a sötét, és milyen levegő nélkül a víz alatt lenni, de megkönnyebbülünk. Érzem, hogy sántít kicsit a hasonlat, de talán érthető mire gondoltam.
Azt hiszem, aki igazán szeret, az meg tud bocsátani, mert minden sérelem ellenére is látja a másikban a jót. Azt, amit szeret(ett) benne.
És még valami. A megbocsájtás mindig a saját magam számára a legfontosabb, hiszen borzalmas egy életet leélni haraggal, gyűlölködéssel a szívedben.
Ami nem tér vissza…
2012. június 18.
Láttam egy bejegyzést a Facebook-on, ami elgondolkoztatott.
Mi az ami soha nem tér vissza:
- A kő – miután elhajítottad
- A szó – miután kimondtad
- Az alkalom – miután elszalasztottad
- Az idő – miután elmúlt.
Ahhoz, hogy boldogan élhessük az életünket, fontos lenne odafigyelnünk, hogyan is éljük, mit helyezünk a középpontba, mire figyelünk igazán.
A kő
Manapság oly könnyen válunk meg mindattól ami régi. Legyen egy az tárgy, egy barát, vagy egy társ. Azt hiszem, azzal párhuzamosan, ahogy a régi dolgainknak egyre kevesebb a becsületük, az emberi kapcsolataink is mindinkább leértékelődnek. Túl könnyen dobjuk el régi köveinket, mert azt hisszük, hogy egy új kő értékesebb. Persze alaposan fel van polírozva, csillog is szépen… Még jó, hiszen el akarják adni… Az a régi kő meg, ami nap mint nap velünk van, az már nem csillog olyan szépen. Vagy csak nem akarjuk meglátni? Olyanok vagyunk, mint a kisgyerek, mindíg valami új kell…
Ahogy nem becsüljük a régit, ugyan úgy a körülöttünk lévő embereket sem becsüljük igazán. Persze szóban igen. Szóban elmondjuk, milyen fontos nekünk a párunk, a gyerekeink, milyen fontosak a barátaink, de ahogy a Bibliát némiképp leegyszerűsítve idézni szokták “a gyümölcseiről ismerszik meg a fa…”
A szó
Hányszor vagdosunk egymás fejéhez kéretlenül olyan dolgokat, amiről tudjuk, hogy nem igaz. Tudjuk, hogy fáj, hogy bántó, de akkor és ott kit érdekel. Értse meg a másik, hiszen idegesek vagyunk. És különben is miatta van. Lehet, hogy aztán megbánjuk amit mondtunk, és ha van bennünk egy kis becsület még oda is megyünk, és bocsánatot kérünk. De a szó, amit kimondtunk, már sebet vágott a másikon. Igaz, a seb idővel beforr, de a heg ott marad. Azt már nem tüntethetjük el, itt nincs plasztikai sebész.
Az alkalom és az idő…
Mennyi minden fölösleges dologra áldozunk az időnkből. Hányszor gondoljuk, meg kéne tennem, el kéne mondanom, kéne rá időt szánnom, stb.
Kéne, kéne, kéne…
Hányszor jönnek hozzánk gyerekeink, a férjünk, a feleségünk, hogy elmondjanak valamit, de éppen akkor nincs rá időnk, hogy meghallgassuk. Na persze, hisz éppen megy valami nagyon fontos sorozat, el kell olvasni az újságot, vár a keresztrejtvény, megy a focimeccs, vagy kitudja milyen más, halaszthatatlan dogunk van. Igazán meg lehet érteni. És azt már nem is vesszük észre, hogy a másik ember, a gyerekünk, vagy a párunk, szomorúan, beletörődve elkullog. Aztán később, amikor méltóztatunk 10 másodpercet szánni a másikra, kutyafuttából majd megkérdezzük mit is akart. De akkor már a válasz, hogy á semmit, nem fontos. És nem is tudatosul bennünk, hogy véglegesen elszalasztottunk egy pillanatot, a másik ember életének azt a pillanatát, amit meg akart velünk osztani, aminek részben részesévé akart tenni. Elszalasztottunk egy közös pillanatot, és elszalasztottuk azt az időt, amit nem töltöttünk együtt egy szerettünkkel.
“Most élsz, most vigyázz hogy jól csináld…” szól a dal. Nem új dal, régóta hallgatjuk, de valamiért nem halljuk…
Egy kis akaraterővel, egy kis változtatással csodákat tehetünk az életünkben.
Nehéz? Persze. Nagyon? Igen. – De megéri!
Soha nem késő elkezdeni, és nem kell megijedni, lehet kis lépésekkel is haladni.
Előszőr próbáljunk meg napi 10 percet másokra figyelni. Őszintén, nem csak felületesen. Abban a 10 percben ne máshol járjunk gondolatainkban, hanem legyünk jelen a többiek életében. Figyeljünk oda. Azt a tíz percet éljük meg, éljük át és azokkal az emberekkel tegyük, akik akkor ott vannak velünk. Az elején persze nehéz, de idővel meg lehet szokni. Aztán, ha már tíz percig megy, ha már tíz perc nem fáj, akkor bővíthetjük az időtartamot…
És egy idő után őszintén mondhatjuk, jól vagyok és pont… 🙂
Mark Twain a megbocsátásról
2012. június 4.“Forgiveness is the fragrance that the violet sheds on the heel that has crushed it.” – Mark Twain
magyarul:
“A megbocsátás az illat, melyet az ibolya hint a cipősarokra, amely eltaposta őt.” – Mark Twain
Tudsz bocsánatot kérni? És megbocsátani?
2012. május 30.
Sokszor hallani „bölcs” tanácsként: „Soha ne kérj bocsánatot!”. Pedig a bocsánatkérésnek nagyon is fontos szerepe van, vagy lenne az életünkben. A bocsánatkérés célja leginkább konfliktusrendezés. A társadalomban elfogadott emberi és erkölcsi normáinknak -már ha még létezik ilyen-megfelelő konfliktuskezelés.
Persze a bocsánatkérés, mellyel, ha jól belegondolunk, saját hibánkat ismerjük el, finoman szólva nem könnyű feladat, sőt az emberek többségének inkább piszok nehéz.
És van valami, ami legalább ilyen fontos, ami szintén része kell(ene), hogy legyen egy egészséges társadalom konfliktuskezelésének. A megbocsátás.
Mivel keresztény környezetben, keresztény kultúrkörben szocializálódunk, unos-untalan hallunk a megbocsátás fontosságáról. De valamiért még sem érezzük a megbocsátás fontosságát, annak tényleges súlyát.
Persze nehéz megbocsátani, feledni a sérelmeket. Ha a bocsánatkérés nem könnyű feladat, hát akkor a megbocsátás, a vélt, vagy valós sérelmen való felülemelkedés talán még nehezebb.
De ha boldog, békés életre vágyunk, akkor elengedhetetlen az egymással való megbékélés. Az, hogy egyrészt elismerjük hibáikat és bocsánatot is kérjünk az egymás iránt elkövetett vétkeinkért, másrészt viszont megtanuljunk túllépni a múltbéli sérelmeiken.
A szörnyű az, hogy nem csak a munkahelyünkön nem gyakoroljuk a bocsánatkérésre és megbocsátásra alapuló problémakezelést, de a baráti körünkben, sőt a saját családunkban sem.
Szomorú. Legalább a saját családunkban meg kéne próbálni. Vajon mitől félünk? Hogy ha elismerjük a hibánkat, akkor már nem leszünk az a tökéletes lény a másik ember szemében? De hát senki sem tökéletes… . Mégis ki előtt vállaljuk fel önmagunkat, ha a szeretteink előtt nem? Mellesleg a családunk pontosan tudja, hogy milyenek vagyunk. És láss csodát, ennek ellenére szeretnek. Szóval nincs mit és miért rejtegetnünk. Azt hiszem, ennek a viselkedésnek nagy szerepe van abban, hogy olyan sok kapcsolat fut zátonyra.
Szóval bocsánatkérés, megbocsátás, konfliktuskezelés…
Lehet, hogy egy próbát legalább a családunkban megérne. Mit veszíthetünk. Persze nehéz lesz, piszok nehéz, hiszen nem tudjuk, hogyan kell ezt őszintén csinálni. De annyi fölösleges dologra pazarolunk el energiát. Egy részét átcsoportosítva talán el lehet érni némi sikert.
Úgyhogy próbaképpen a „projekt” így nézne ki:
- Elismerjük hibáikat
- Bocsánatot kérjünk az egymás iránt elkövetett vétkeinkért
- Megbocsátunk, túllépünk a múltbéli sérelmeiken
- Innentől a jövőre összpontosítunk.
Aztán ha megy, végre elmondhatjuk, hogy jól vagyok, és pont …
U.i.: Ha valaki azt gondolná, hogy a bocsánatkérés és a megbocsátás csak valami keresztény marhaság, ami nem fontos, akkor csak annyit jegyeznék meg, hogy ezt pszichológusok is fontosnak tartják. Ateisták is. Ha jól emlékszem, a Csernus írta valahol, hogy reméli, hogy egyre több olyan szülő lesz, aki képes gyermekétől bocsánatot kérni, ha hibázott, így a gyermeke is látja, hogy a szülei is emberből vannak. Szerintem igaza van. Nem mellesleg az ilyen szülők ezzel megtanítanák a gyereknek a bocsánatkérés (és megbocsátás) mikéntjét, megtanítanák a gyermeket konfliktust kezelni.
Jól vagyok és pont... 