Vince Lombardi – A győzelem egy szokás (Winning is a habit )

Winning is a habit (A győzelem egy szokás) monta Vince Lombardi az egyik, vagy talán a leghatásosabb motivációs beszédben amit hallottam.

Jobb mint Csernus, tömörebb, velősebb, azt garantálom. 🙂

Megnéztem, jól vagyok…

Megbocsátás 2.0

Egy korábbi bejegyzésemben a megbocsátással foglalkoztam.

Tudsz bocsánatot kérni? És megbocsátani? 2012. május 30. ( https://jolvagyokespont.wordpress.com/2012/05/30/tudsz-bocsanatot-kerni-es-megbocsatani/ )

Egy barátom most olvasta a gondolataimat. Őt nagyon megbántották, és a sebei még nagyon mélyek. Ő azt mondta, hogy a megbocsátással ő megalázkodik, behódol annak, aki őt bántotta. Ha megbocsát, akkor a másik elvárhatja tőle, hogy felejtse el a fájdalmakat.

Elég furcsa gondolat, és szerintem fogalmak keveredtek össze benne.

Szerintem nyilvánvaló, hogy a megbocsátás nem mossa el a fájdalmakat. Nem jelenti azt, hogy behódolunk az “ellenfélnek”, vagy megalázkodunk előtte. A megbocsátás valami más. A megbocsátás büszkeség.  Egy büszke cselekedet Meghunyászkodó ember nem tud megbocsátani. Aki megbocsát, az fölülemelkedik kavargó érzelmeinek zűrzavarán. Ha megbocsátunk, az olyan, mint amikor kibukkan a fejünk a víz alól, vagy mint amikor kilépünk a sötétségből a fényre. Attól még tudjuk, milyen a sötét, és milyen levegő nélkül a víz alatt lenni, de megkönnyebbülünk. Érzem, hogy sántít kicsit a hasonlat, de talán érthető mire gondoltam.

Azt hiszem, aki igazán szeret, az meg tud bocsátani, mert minden sérelem ellenére is látja a másikban a jót. Azt, amit szeret(ett) benne.

És még valami. A megbocsájtás mindig a saját magam számára a legfontosabb, hiszen borzalmas egy életet leélni haraggal, gyűlölködéssel a szívedben.

Tudsz bocsánatot kérni? És megbocsátani?

 

Sokszor hallani „bölcs” tanácsként: „Soha ne kérj bocsánatot!”. Pedig a bocsánatkérésnek nagyon is fontos szerepe van, vagy lenne az életünkben. A bocsánatkérés célja leginkább konfliktusrendezés. A társadalomban elfogadott emberi és erkölcsi normáinknak -már ha még létezik ilyen-megfelelő konfliktuskezelés.

Persze a bocsánatkérés, mellyel, ha jól belegondolunk, saját hibánkat ismerjük el, finoman szólva nem könnyű feladat, sőt az emberek többségének inkább piszok nehéz.

És van valami, ami legalább ilyen fontos, ami szintén része kell(ene), hogy legyen egy egészséges társadalom konfliktuskezelésének. A megbocsátás.

Mivel keresztény környezetben, keresztény kultúrkörben szocializálódunk, unos-untalan hallunk a megbocsátás fontosságáról. De valamiért még sem érezzük a megbocsátás fontosságát, annak tényleges súlyát.

Persze nehéz megbocsátani, feledni a sérelmeket. Ha a bocsánatkérés nem könnyű feladat, hát akkor a megbocsátás, a vélt, vagy valós sérelmen való felülemelkedés talán még nehezebb.

De ha boldog, békés életre vágyunk, akkor elengedhetetlen az egymással való megbékélés. Az, hogy egyrészt elismerjük hibáikat és bocsánatot is kérjünk az egymás iránt elkövetett vétkeinkért, másrészt viszont megtanuljunk túllépni a múltbéli sérelmeiken.

A szörnyű az, hogy nem csak a munkahelyünkön nem gyakoroljuk a bocsánatkérésre és megbocsátásra alapuló problémakezelést, de a baráti körünkben, sőt a saját családunkban sem.

Szomorú. Legalább a saját családunkban meg kéne próbálni.  Vajon mitől félünk? Hogy ha elismerjük a hibánkat, akkor már nem leszünk az a tökéletes lény a másik ember szemében? De hát senki sem tökéletes… . Mégis ki előtt vállaljuk fel önmagunkat, ha a szeretteink előtt nem? Mellesleg a családunk pontosan tudja, hogy milyenek vagyunk. És láss csodát, ennek ellenére szeretnek. Szóval nincs mit és miért rejtegetnünk. Azt hiszem, ennek a viselkedésnek nagy szerepe van abban, hogy olyan sok kapcsolat fut zátonyra.

Szóval bocsánatkérés, megbocsátás, konfliktuskezelés…

Lehet, hogy egy próbát legalább a családunkban megérne. Mit veszíthetünk. Persze nehéz lesz, piszok nehéz, hiszen nem tudjuk, hogyan kell ezt őszintén csinálni. De annyi fölösleges dologra pazarolunk el energiát. Egy részét átcsoportosítva talán el lehet érni némi sikert.

Úgyhogy próbaképpen a „projekt” így nézne ki:

1. Elismerjük hibáikat
2. Bocsánatot kérjünk az egymás iránt elkövetett vétkeinkért
3. Megbocsátunk, túllépünk a múltbéli sérelmeiken
4. Innentől a jövőre összpontosítunk.

Aztán ha megy, végre elmondhatjuk, hogy jól vagyok, és pont …

 

U.i.: Ha valaki azt gondolná, hogy a bocsánatkérés és a megbocsátás csak valami keresztény marhaság, ami nem fontos, akkor csak annyit jegyeznék meg, hogy ezt pszichológusok is fontosnak tartják. Ateisták is. Ha jól emlékszem, a Csernus írta valahol, hogy reméli, hogy egyre több olyan szülő lesz, aki képes gyermekétől bocsánatot kérni, ha hibázott, így a gyermeke is látja, hogy a szülei is emberből vannak. Szerintem igaza van. Nem mellesleg az ilyen szülők ezzel megtanítanák a gyereknek a bocsánatkérés (és megbocsátás) mikéntjét, megtanítanák a gyermeket konfliktust kezelni.

na de minek?

Felvezető:

Ma eldicsekedtem valakinek, hogy blogot fogok írni. Gondolom örült, hogy addîg sem őt fárasztom a szövegemmel. Majd lelombozódik, ha megtudja, hogy éjjel írom. Na mindegy…

Megkérdezte: Mi a címe? Mondom: Jól vagyok és pont… Na azt a fejet látni kellett volna.

Mi van?-kérdezte.

Most ezen mit nem ért? Elvégre magyarul mondtam.

Te…,  jól vagy…

…

Szóval miért?

Már kezdtem elhinni, hogy jól vagyok. Volt itt mosoly, vidámság, minden. De egy nagy francot vagyok jól.

A semmiből olyan depresszió tõrt rám, mint még soha. Az igazat megvallva, azt hittem, hogy a depresszió valami bla-bla, amit unatkozó hülye picsák azért találnak ki, hogy végre figyeljenek rájuk. Hát most már tudom mi az, és senkinek nem kívánom.  Utólag is bocs…

Nem akartam, dolgozni, nem akartam “nemdolgozni”, nem akartam olvasni, zenét hallgatni, moziba menni. Bementem egy kiállításra, de nem tudtam a képekre figyelni. A könyvesboltban nem érdekeltek a könyvek, a kávézóban hidegen hagyott a kávé és a szendvics. Nem akartam emberekkel beszélgetni, nem hiányzott, hogy figyeljenek rám. (na az már gáz, ha nekem nincs kedvem pofázni…)

Igazán fogalmam sem volt, hogy mit akarok. Azt éreztem, hogy nem találom a helyem. Elég szar érzés volt.

Persze én voltam a hülye, mert elhittem, hogy jól vagyok. Hosszú távon nem lehetsz büntetlenül idióta. Én meg az voltam. De mekkora… az lenne a csoda, ha jól lennék. Arról aztán írhatnának a pszichológusok, hogy mekkora csoda… Mondjuk Csernus biztos kanyarítana belóle valami jó, vagy legalább is jól eladhatósztorit.

Már rég óta agyalok azon, hogy mi történt, mit és hol rontottam el, mikor és holl lehetett volna megállni. Aztán egy okos ember azt mondta, írjam le amin agyalok, mert elfelejtem. Ez után a depressziós nap után az agyalásom mintha turbó fokozatra kapcsolt volna. Na most aztán van mit írni. Eszembe jutott a jótanács, hát akkor hajrá, írok. Persze ő egy füzetre gondolt, de egy blog azért mégis csak terndibb. 🙂 De a viccet félretéve a füzetben nem tudok javítani, ha egy mondetnak se füle, se farka. Persze itt sem biztos, hogy javítom, de a lehetőség megléte azért megnyugtató.

…

ezért…